Bizonyára mindenki számára ismert, aki az elmúlt két évben akárcsak egyszer is belenézett a Fedél Nélkül-be, hogy a szokásos oldalakon felül egy melléklet is tartozott a laphoz. A már sokat emlegetett Equal program keretén belül került beindításra ez a melléklet is.
Első száma 2005 júliusában jelent meg. A Fedél Nélkül jól ismert szerzői közül választotta ki a szerkesztőség azt a három munkatársat, akik a mellékletet készítették. Bár személycserék voltak a melléklet stábjában, egyidejűleg mindig hárman dolgoztak melléklet készítőként. Ők voltak lapunk életében az első fizetett újságírók. Balog Gyulát, Horváth Csillát, Sárközi Lászlót, Szappanos Lajost és Szele Orsolyát kérdeztem erről a munkáról.
– Mikor csatlakoztál a programhoz, és amikor megkerestek, dolgoztál-e?
H.Cs.: Én akkor egy óvodában takarítottam. Tulajdonképpen nem kerestem munkát, szerettem az óvodában dolgozni olyannyira, hogy egy évig párhuzamosan csináltam mindkettőt. Időközben megváltoztak a foglalkoztatási szabályok és én, mint közhasznú alkalmazott, kiestem a szórásból az óvodában.
SZ.L: Amikor az Equal program felhívását megkaptam, volt egész napos munkám. Egy butikhálózatnál biztonsági őrként dolgoztam, aztán pedig én lettem a biztonságiak főnöke. Elég nehezen hagytam ott, mert a tulajdonos egy nagyon korrekt ember volt, a munka sem volt rossz és rendesen meg is fizettek.
S.L.. 2005 nyarán kértek fel arra, hogy publikáljak a Fedél Nélkül-ben mint újságíró. Pont a legjobbkor jött az ajánlat, mert nem sokkal előtte végeztem el a Független Médiaközpont egyéves újságíró gyakornoki programját. Gyakornokoskodtam az origo.hu hírportálnál és a Roma Sajtóközpontban. Nem volt állandó munkám de keresetem, alkalmi munkákból éltem és a cikkeim publikálásáért kapott szerény tiszteletdíjakból.
SZ.O.: Én, mint a „tartalékok tartaléka” csatlakoztam a munkához. Őszintén mondom, nagyon meglepett és rendkívül jólesett, hogy rám gondoltak. Éppen olyan passzban voltam, hogy még azon is csodálkoztam, bárki feltételezi rólam, hogy le tudok írni egy értelmes mondatot, meg tudok szerkeszteni egy riportot. Abban az időben éppen rendszeres szociális segélyből éltem. A vidéki bejelentett lakásom szerinti önkormányzat folyósította ezt a segélyt, oda kellett lejárnom intézkedni, ami a költségek, a lakhatás miatt sok nehézséget okozott. Pont kapóra jött a felkérés.
– Végeztél- e korábban hasonló munkát, és ha nem, mi jelentette számodra kezdetben a nehézségeket?
H.Cs.: Nem, soha ilyen munkám nem volt. Induláskor teljesen új szakmát kellett elsajátítanom, és meg kellett tanulni több program használatát. Én például az internethez sem értettem, e-mailezni pláne nem tudtam.
Sz.L.: Korábban is írtam már újságokba és ehhez nem lettem hűtlen a „butikos” idő alatt sem, ekkor készült fesztiválgyőztes filmünk is a Fekete Doboz Televíziónak, Rostás Mária operatőrrel és egy, valamikor a Fedél Nélkül-től induló kollégával együtt. A kezdeti időkben a számítógép használata okozott gondot. A klaviatúrát ismertem, hiszen előtte írógépen dolgoztam, de számítógéphez, szövegszerkesztőhöz nem értettem.
B.GY.: A számok tervezése okozta a legkisebb gondot, bár néha nehéznek tűnt az elképzeléseket egyeztetni a munkatársakkal. Nehéz volt viszont megtanulni a tördelést, amit addig még egyikünk sem művelt. A fényképezés és a fotók elektronikus kezelése is újdonság volt számomra. A legunalmasabb munkafolyamat a melléklet betöltése volt az újságba, melyet szerencsére pár hónap után a nyomda átvállalt, így mi koncentrálhattunk az újságírói feladatokra. Mindent a négy fős teamnek – három hajléktalan és egy szociális munkás, valamint a lap koordinátorának kellett megtervezni mivel eddig ilyen munka sem hazánkban, sem külföldön nem volt.
S.L.: Az újságírás nem volt új számomra, viszont a lapszerkesztéssel életemben ekkor próbálkoztam először. S bár csak az utolsó négy hónapban csatlakoztam a melléklet készítőkhöz, ez azonban – azt hiszem – sikerült.
– Módotokban állt külföldi példákat megismerni, van e köztük olyan, ami átvehető?
Sz.O.: Én Londonban vettem részt egy konferencián, ahol azt láttam, hogy a hajléktalanokat nem gondozottként pátyolgatják, hanem szép módszerrel, de határozottan és hatékonyan lökdösik az önállóság felé. Úgy gondolom, hogy az ellátó rendszer – ha csak egy kicsit is akarja, – feladja az eddig szinte általánosnak mondható babusgató stílust. Úgy tűnik, hogy erre a szociális szféra szakemberei is rájöttek, nagyon sok jó kezdeményezés van részben a külföldi mintáknak köszönhetően.
Sz.L.: Utalnék a párizsi tudósításaimra, amelyekben elmondom, hogy a megjelent nemzetközi segélyszervezetek közül csak a magyar delegációnak voltak konkrét elképzelései, hogy „merre van az előre”. Érzésem szerint a nálunk sokkal gazdagabb és jobb körülmények között dolgozó angolok, franciák és spanyolok mintha csak közhelyeket puffogtattak volna.
B.Gy.: A legnagyobb külföldi élményem egy nemzetközi Equal konferencia volt Madridban. Kevés magyar mondhatja el magáról, hogy Madridban futballozott – még ha nem is a királyi stadionban – az ottani hajléktalanokkal. Magán a konferencián pedig egyedüli hajléktalanként vettem részt, de ezt egyáltalán nem éreztették velem. Egyenrangúnak érezhettem magam a szakmai és szabadidős programokban egyaránt.
– Számodra melyik riportod volt a legérdekesebb, vagy legtanulságosabb?
B.Gy.: A legérdekesebb feladat számomra a szenvedélybetegségekről szóló cikkek és interjúk voltak. Ekkor készítettem interjút az országos hírnek örvendő Csernus Imre doktorral. A legkellemesebb hazai élményem pedig a Sziget Fesztivál Civil falujában eltöltött egy hét volt. Először és talán nem utoljára voltunk jelen ezen a helyszínen a „Fedél Nélkül” újsággal.
H.Cs: Úgy hiszem, a két és fél év alatt igen tanulságos témákat dolgoztunk fel, nehéz lenne választani közülük. Akikkel személyesen találkoztam, azok mindegyike dolgozni szeretne, és nem koldulni és érdekes módon pont a dolgozni vágyó romák vannak sokkal roszszabb helyzetben, mint bárki más. Sokkal többet kell letenni egy romának az asztalra, mint bárki másnak, ha azt akarja, hogy elismerjék a képességeit, munkabírását és a becsületességét.
– Te akkor most személy szerint hol tartasz?
Sz.O.: Jelenleg a Dózsán lakom és egyik lelkes résztvevője vagyok a nemrég alakult kézműves csoportnak. Jól is érzem magam, pénzem is megvan, adódik munka is, boldog nyugdíjasként is élhetnék, csak épp a lakhatásom nincs megoldva. Hiába adtam be a kérelmemet szociális otthonba, nem vagyok elég beteg hozzá. Hiába van lakástakarékom meg a számlámon is megtakarítás, az meg sem közelíti a saját otthonhoz szükséges pénz mennyiséget, marad tehát a szálló egyelőre.
Sz.L.: Jelenleg szabadúszó MÚOSZ -os újságíró vagyok, de mert meg is kell élnem valamiből, két helyen telemarketingezem.
H.CS:: Sikerült kimásznom a gödör mélyéből, és így elértem a szakadék szélét. Most a szakadék szélén táncolok. Szívességi lakáshasználóként, már nem veszem igénybe a hajléktalan szállók kínálatát, viszont nincs bejelentett főmunkám. (hála a jóságosnak, ma már van – a szerk.)
Az Equal program rengeteg dolgot kezdett el, alapozott meg, amelynek gyümölcsei most kezdenek beérni.
Létrehoztunk egy egyesületet, ami ugyan a kezdet kezdetén elég gyatrán működött, de mostanra megérett a helyzet arra, hogy kilépjünk a nyilvánosság elé és egyre több partnert is találunk a terveinkhez. A VAGYUNK Otthontalan Művészek Egyesülete által is egyre inkább sikerül a közvéleményt, sajtót is rádöbbenteni arra, hogy a csöves, hajléktalan a fedélnélküli nem egy selejt ember, egy hulladék, egy kidobandó szemét, hanem igenis EMBER, akivel történtek rossz dolgok, meg tett is rossz dolgokat, amikkel sikerült leküzdenie magát a gödör fenekére.
Ugyanakkor önbizalom erősítéssel, jó időben nyújtott megfelelő segítséggel, egyenlő partnerként való támogatással a legtöbbünket talpra lehet állítani.
