Borozgatott a három jó barát. Többnyire Pétert kérdezgették, hiszen ő sikeres és
ismert író volt, a másik kettő pedig igen nagyra tartotta az írásait.
– Péter! Te hogyan találod ki ezeket a dolgokat?
– Nem kitalálom ez mind igaz.
– Ugyan, ne viccelj! A te írásaid a „Fényről”, a „szeretetről”, meg ilyesmikről
szólnak. Ez egy mesevilág.
– Nem. Ez valóban létezik.
Rövid csönd következett.
– Nem szoktál te LSD–t használni? Olyankor nem lehet megkülönböztetni a
látszatot a valóságtól. Ha pedig a szabadban, a természetben használja az ember,
akkor az valami csodálatos.
– Nem, sohasem használtam semmilyen kábítószert. Amit leírok, az mind valóság.
Két barátja kezdte magát kellemetlenül érezni.
– Szereted a keleti bölcseletet, a meditációt, írtál is erről. A jógában el
lehet érni különleges állapotokat, akár egy másik világba is el lehet repülni,
de nem lehet, hogy mindez csak a képzelet játéka?
– Mindannyian ismerték a jóga–szutrákat, de (szkeptikus európaiak lévén) nem
nagyon hittek benne.
– Nézzétek! – felelte Péter. Én nem vagyok jógi. Csak azt tudom biztosan, hogy
az a világ amiről írni szoktam, valóságosan létezik.
A két barát kínosan feszengett. Péter komoran nézegette a poharát.
– Tudjátok – szólalt meg egy idő után – a dolog úgy kezdődött, hogy még nagyon
régen elkezdtem írni egy regényt egy elképzelt világról. Elképzeltem mindent
részletesen: a szerkezetét, növényeit, állatvilágát, szóval mindent. Ekkor
valami villant a fejemben és ott találtam magam abban a világban. Teljesen
reális kézzelfogható volt minden. Úgy, ahogy most itt ti. Azt hittem megőrültem,
de egy kis idő múlva újra a megszokott saját világomban voltam. Sétáltam egyet,
hogy kiszellőztessem a fejem. Másnap újból nekiláttam a munkának. Elképzeltem a
világom lakóit: természetesen ember alakúak voltak, de barbárok.
– Mint nálunk az ősember? – kérdezték a barátai. Péter elhúzta a száját.
– Nem tudom milyenek lehettek az ősemberek. A technikájuk nyílván fejlettebb
volt a miénkénél, de valószínűleg segítették egymást különben hogy maradhattak
volna életben? Az én világom lakóinál ez pont fordítva volt. Viszonylag fejlett
technikájuk volt, de kegyetlenek, önzők és babonások voltak. Tudjátok ez kellett
a cselekmény bonyolításához. Részletesen elképzeltem, hogy milyen a ruháink,
milyen eszközöket használnak, milyenek az épületeik, városaik. Milyenek a
szokásaik, miből élnek, mit tartanak fontosnak és mit nem. És egyszer csak
megint egy villanás és újból ott voltam. Nem kábítószer volt ez, nem is álom,
nem is jóga, hanem kézzelfogható valóság. Tudtam, hogy én találtam ki az egészet
és mégis valóság. Vissza akartam jönni a saját világomba, erősen koncentráltam,
de csak nagyon nehezen sikerült.
Hosszabb csönd következett, Péter lassan forgatta ujjai közt a borospoharat.
– Aztán pár nap múlva folytattam. Mivel én voltam a regény főszereplője,
kitaláltam magamnak egy múltat. Milyen családból származom, milyen volt a
gyermekkorom stb. És megint jött a villanás és megint ott voltam. Vissza akartam
megint jönni, de nem sikerült. Nagyon rosszul éreztem magam. Ami a regényben
olyan izgalmasnak tűnt, az erőszak és kegyetlenség, a valóságban egyáltalán nem
volt az. Túl barbárnak alkottam meg azt a világot. Ők nem tudták, hogy én ki
vagyok, hisz ugyanúgy néztem ki, mint ők. Állandóan vissza akartam jönni, de
bárhogy koncentráltam nem sikerült.
– És mit csináltál ott, miből éltél?
– Hát nézzétek! Én csak egy dologhoz értek: az íráshoz. Hát írtam. Mégpedig az
én világomról. Az ottaniaknak ez csak egy fantáziaszülemény volt, de tetszett
nekik.
– Na de hogy jutottál vissza abból a világból?
– Végül is nem jutottam vissza.
– Na ne hülyéskedj, valamikor visszakerültél!
– Nem, nem kerültem vissza. Azóta is itt vagyok.
Mindhárman komoran nézték a poharukat.
Likes
Nincs hozzászólás