április 21 2019 23:09:14
Navigáció
Facebook
Véletlen Fotó
Videók
Legfrissebb

További videók >>
Felhasználók
· Online vendégek: 2

· Online tagok: 0

· Regisztráltak: 109
· Legújabb tag: carlos
Security System 1.8.7 © 2006-2008 by BS-Fusion Deutschland
Reklám
Takács "Droid" Attila: Egy hungarikum dobosa - interjú Mihalik Viktorral

Mihalik Viktorral, a Bikini együttes dobosával a Morrisons II-ben találkoztam, koncert előtt. Életéről, zenei munkásságáról és a hajléktalan emberekről beszélgettünk.

– Gyakran játszotok itt?
– Havonta egyszer. Téli bázissá lépett elő. Nyáron meg mindenfelé.
– Megvallom egy bűnömet. A riportalanyaimból fel szoktam készülni, most viszont nem volt elég időm, nagyon keveset tudok rólad. Mesélj magadról, hol születtél, hol, hogyan töltötted a gyermekkorodat?
– Miskolcon születtem, de születésem után Hajdúnánásra költöztünk. Apám az egyetem után ott kapott igazgatóhelyettesi állást. 10 éves koromig éltünk ott, aztán visszaköltöztünk Miskolcra.
– A zenével mikor, hogyan kötöttél barátságot?
– Az később jött, 13-14 évesen. Addig – és azóta is folyamatosan – a sport foglalkoztatott inkább. Majd jött a rock and roll. Édesanyám mondta, hogy el kell foglalnom magam valamivel, hogy ne legyek utcagyerek, pedig az már működött, csináltuk a trógerságokat az Avason. Benne voltam a gyerekcsínyekben. De 16 évesen már játszottam egy helyi zenekarban.
– Miért pont dobos lettél? A gitár nem jobb csajozós hangszer?
– Tévedsz. A lányok a dobosokat és az énekeseket szeretik. Csak az énekes elöl van, én meg hátul. Egyébként úgy lettem dobos, hogy mindig ütögettem édesanyám befőttes üvegeit, amit egy idő után megunt. Azt mondta, fiam, valami zenét kell tanulni és mivel keresztapám zenész volt, beíratott a dobosához. Ott is ragadtam. Van öt diploma a családban, de egyik sem az enyém. Nem rockzenésznek szántak.
– Megbántad?
– Dehogy! Amikor felkerültem Pestre, egy jó ideig csak a szórakozás volt. Csajoknál laktam, én is végigjártam ezt a hajléktalan bulit.
– Mesélj csak erről!...
– Az úgy volt, hogy leérettségiztem és két reklámszatyorral azonnal feljöttem Pestre stoppal, egy csajhoz, akit az előző héten ismertem meg. Mondta, költözzek hozzá. Akkor ez még így ment. Rövid kapcsolat volt. Utána csajoztunk, buliztunk, hol itt aludtunk, hol ott. Volt, hogy annyira nem volt pénzünk, hogy a Hooligansból a Csipával bemásztunk a már bezárt Lehel téri piacra, és a rácson át loptuk a krumplit a standokról, hogy legyen mit ennünk, aztán meg menekültünk a piacfelügyelőség elől. Egy forintunk nem volt évekig. Most már jobb a sorom, de most is vannak nehéz időszakok. Évekig így ment, csak a zene, ha fizetett. A '90-es években a művelődési házak is tönkrementek, klubok még nem voltak. De akkor nem érdekelt a nincstelenség. Most sincs sok, de azért elvagyok.
– Mióta vagy a Bikiniben?
– 1997-től. Abban az időben sokat szórakoztam Daczi Zsolttal, az akkori gitárossal – már meghalt szegény – és pont üresedés volt a Bikiniben. Azóta vagyok. Ez egy szenzációs társaság. Jóban vagyunk egymással, segítünk. A Trampsból Roy és Ádám lett, de az első lemezen még én dobolok. Utána kerültem a Bikinibe, de mellette a Sonia és a Sápadtarcúak zenekarba is elhívtak, és a kettőt együtt csináltam. Ezt azért említem meg, mert véletlenül mindenhonnan kimarad, még az életrajzomban sincs benne. Pedig akkoriban elég menő blues zenekar volt. Szüleim is megnyugodtak, mikor először láttak a tévében. Most már minden koncerten ott vannak 100 km-en belül.
– Más zenészektől hallottam, hogy nem könnyű zenéből megélni.
– Nekünk sem tett jót az úgynevezett válság. A pénzünk nem annyit ér, mint régebben, és játszani is kevesebbet tudunk.
– Volt olyan időszakod, mikor nem tudtad, hogy mássz ki egy nehéz helyzetből?
– Még 10 évvel ezelőtt is el tudtam költözni úgy, hogy befért az összes ingóságom a kocsiba sílécestől, dobostól. Volt egy autóbalesetem – azért ilyen az orrom, nem a boksztól – és akkor lenullázódtam szépen. Akkor átértékeltem sok mindent. Akkor nagyon rossz volt. Van olyan helyzet, mikor nem működik a zene, nem keresel egy fillért se, kirúg a csajod. Vársz. Alapvetően azért szerencsés típus vagyok, mert mindig azt mondom, nincs olyan, hogy ne legyen sehogy. Mindig van valahogy, lehetőleg megpróbálom formálni, amennyire tudom. Alapvetően optimista vagyok. És alapvetően fontos, hogy tudjam, honnan jöttem. Sokáig, évekig voltam rossz helyzetben. Akkor kezdett jobb lenni, mikor a Love zenekarba véletlenül becsöppentem. De sokat akkor sem kerestünk. Egy év után kerültem a Tramps együttesbe. Akkor már sokat játszottunk. Igaz, aprópénzért, de legalább folyamatosan. Évi kétszáz buli volt 3-4000 forintokért. Sajnos most ugyanide tartunk vissza. El kell menni, megkeresni a pénzt.
– Ismered a Fedél Nélkül újságot? Olvasod?
– Hogyne, főleg a riportokat.
– Mi a véleményed rólunk, hajléktalan emberekről?
– Könnyű idejutni. Egy rossz házasság, válás, egy rossz döntés, lehet, hogy saját hibájából kerül ilyen helyzetbe valaki. Rendkívül sok értékes emberrel találkoztam az utcán. Egyszerűen úgy alakul. Ez egy olyan ország, ahol addig vagy érdekes, amíg fizeted az adót. Mihelyt neked van szükséged valamire – szociális háló nem létezik – leveszik a kezet rólad. Nagyon rossz a helyzet. Csak magadban bízhatsz. Az emberek inkább félrenéznek, elnéznek melletted.
– Velünk, hajléktalan emberekkel kapcsolatban az az egyik általános vád, hogy iszunk.
– Hogy a fenébe ne innának! Egyrészt hideg van, másrészt még a nem hajléktalanoknak sem olyan szép az élet, hogy csak úgy elviseljék. Naponta szembesülhetünk a hivatalokban a kirekesztéssel, a hatalmi pozícióval való visszaéléssel. Az, hogy hajléktalan leszel, lehet egy véletlen is. És nem lehet egy 60.000 forintos albérletet fenntartani 80.000 forintos fizetésből. Élhető körülményeket kellene teremteni. Nekünk is jogdíjra megy el a pénzünk fele, még jó, hogy nekem nincs sok.
– Szerinted mi kell ahhoz, hogy ne legyünk ennyien az utcára kényszerülve?
– Kicsit többet hagyni a népnek. Szerintem nem lehet a fizetések több, mint felét elvenni. Vagy a válságra hivatkozva csökkenteni. Én is válságosan doboljak? Csak minden harmadikat üssem meg? Előbb-utóbb rossz vége lesz ennek, mert az éhes ember sokmindenre képes. Volt már rá példa a történelemben. A fogyasztói társadalom addig működik, amíg van pénzük az embereknek. Nem véletlen, hogy nyugatra mennek az emberek dolgozni sokszoros fizetésért. Sokat beszélgetünk az emberekkel koncertek után, tudjuk milyen gondokkal küszködnek. Mi is lentről kezdtük, nem a Rózsadombról jöttünk.
– Nincsenek is „sztárallűrjeitek”.
– Mit allűrködjek? Jó érzés a sok jó visszajelzés, és nem kerül semmibe jó fejnek lenni. Ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más. Ha felszállok a villamosra, észre sem vesznek, csak az ismerősök. Nincs az mint nyugaton, hogy nem tudsz kimenni az utcára.
– Soha nem volt?
– Régem még előfordulhatott, ma már nem. Utcán nagyon ritkán kérnek autogrammot, inkább a klubokban, ahol ismernek. És szánalmas visszaélni az ismertséggel. Ha normális vagy másokkal, ők is normálisak veled. Együtt szórakozunk az emberekkel, mert nem vagyunk „megközelíthetetlenek”.
– Mik a terveid?
– Ezt csinálni. Azt csinálom, amit 14 évesen elterveztem. Persze ez már azért nem egészen ugyanaz. De így is jó, nem cserélnék senkivel Magyarországon. Tőlünk nyugatabbra azért jobban lehet érvényesülni.
– Soha nem jutott eszedbe, hogy kint folytasd?
– Dehogynem, de öreg vagyok már ehhez. Azért csinálok külföldi munkákat is, leginkább reklámzenéket. Ez a jövő. Most például a Discovery Chanel-nek dolgozom. Ezek stúdiómunkák. Lemezeladás nincs már, csak a nagy sztároknak. Az más kérdés, hogy ott egy harmadvonalbeli zenész is megél. Addig nem tervezek, amíg ez van. Itt jól érzem magam, olyan ez, mint egy család. Durvább, mint egy házasság, mindegyikünk tud a másikról mindent. Egy évben együtt utazunk 60.000 kilométert egy buszban. Mindent tudunk egymásról. Ez a nehezebb része egy zenekarban. Nem az, hogy milyen zenész, hanem hogy el lehet-e tölteni vele ennyi időt. Így is vannak viták, de inkább a röhögés. Szerencsére mindenki jó humorérzékkel van megáldva. Minket itt Magyarországon úgy tartanak, ahogy kéne mindenkit. Megyünk falunapra,  meghívnak, eszem-iszom, nagyon jól bánnak velünk. Ezt kevés zenekar mondhatja el magáról, igaz kevesen játszanak annyit, mint mi.
– Ti megalapoztátok a hírneveteket.
– A Bikini hungarikum. Vannak erők, akik szeretnék, hogy ne legyen, de ezzel nem lehet mit csinálni. Szerintem minden családban van valaki, aki ismer minket. Egy rádió közvéleménykutatása szerint az „Adj helyet…” lett a legjobb szám.
– Sok dalszövegetek nyúl a dolgok mélyére.
– Nagyon jó szövegírókkal dolgozunk és téma mindig van. Ezért is tartunk itt, ahol tartunk. Mindig van amivel szembe kell menni. Ha elfogadom a konvenciókat, akkor lehetnék egy sima esztergályos, vagy akármi. Gengszter, de ahhoz túl jó szívem van.
– Úgy gondolod elérted mindazt, amit akartál?
– Magyarországon ennél, mint zenész, dobos, nem lehet többet elérni.
– Család?
– Én tíz éves vagyok. Egy gyereknek nem lehet gyereke. És ma, bárki bármit mond, ma egy gyerek vállalása egyenlő a nyomorral. Elég sokáig voltam ebben, már nem akarom. Meg milyen jövőképet mondjak neki? Fogalmam sincs, azt sem tudom a jövő héten mi lesz. Be kell látni, hogy a mai világ nem alkalmas gyerekvállalásra. Én sem vagyok alkalmas rá. Voltak élettársaim, de nem tudtam megragadni egynél. Mondhatni ingergazdag szakma a mienk. Anyámék is mondják, nem kell oda pénz, csak szeretet kell. Pedig kell a pénz is. Lehet, hogy már öregszem, de nem akarok már állandóan kompromisszumokat kötni.
– Köszönöm szépen a beszélgetést.
– Szívesen. Maradsz a végéig?

Maradtam, és életemben először, a kulisszák mögül nézhettem, élvezhettem végig egy koncertet. Ráadásul egyik kedvenc együttesem, a Bikini koncertjét. Nagyszerű élmény volt.
Értékelés
Csak regisztrált tagok értékelhetnek

Jelentkezz be vagy regisztrálj

Még nem értékelték
Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése
Partnereink
Generálási idő: 0.01 másodperc 5,816,497 egyedi látogató