TÁNCZOS KATALIN: GYÖNYÖRKÖDÉSEM
 
 

 

 

 

       
 

 

   
 

Bíbor gyümölcse fehér virágú fának,
Áldozatul emészti fel magát.
Örkény tövén ihlet szította vágyak
Máglyatűzében égő kis barát.
Szívében pásztortüzek égnek.
Lángoszlopok magasra fellobogva,
Miként, ha rajtuk kék alja az égnek,
Édes mosollyal titkon megnyugodna.
Látom a fényt sötétlő két szemében.
Ártatlan láng bíborozza ajkát.
Szép szeme párja mintha volna ében
Hajkoronás, filigrán kis barát,
Az égre néző Örkény szent tövében.
Így hozta őt elém a nyári alkony.
Amint mosolyogva anyja szemébe nézett,
A vonatban csendes kicsi sarkon
Bírta lelkem égi, szent igézet.
Ha tudta volna, hogyan gyönyörködöm,
Amíg szelíden anyja csókját elkerülte!
Az ajkán maradt sok édes anyacsókot
Mint megannyi rózsát csokorba átkötöm.
És küldöm az Úrnak, aki a lemondás
Apró angyalát közénk a földre küldte.
Ha tudta volna, hogyan gyönyörködöm
Alázatos tekintetén!
E pillanaton még merengőn őrködöm,
Én csókokban koldus szegény,
Ha tudta volna hogyan gyönyörködöm
Anyakézen égő könnyein.
E könnyeket szívemre felfűzöm.
És nézem gyönyörben tűzlő gyöngyeim.
Boldog anya, ki máglyán földi gondot.
És oltárnak ad bimbóban gyermeket.
Akiről a földön könnyezve lemondott
Azt az Úrtól bíborló rózsaszálban
Ég illatában úszva nyerte meg.