TÁNCZOS KATALIN: ALSZIK A HAJLÉKTALAN  

 

 

 

       
 

 

   
 

Felnézek az éjbe szélkifútta ablakon
Minden alszik: Ég, magasság, földi mélység ősi csendje.
Mintha minden lelkes élet néma szemfedője lenne;
Alvó élet pihegését hallgatózva hallgatom.

Minden alszik. Önfeledt imára kulcsolt kis kezekkel,
Szende ajkon lágy mosollyal, angyallal álmodó gyermek,
Vagy a rémmel küszködőben ébren alvó hentereg,
És vár a fényre, réműzőre, jaj csak jönne már a reggel.

Minden alszik: Ifjú agyban színes álmok kergetőznek,
Ősködökből szembenéző, fényes arcú szebb jövők
Ködbe tűnnek, újra jönnek, és az égre feltörőt
A mélybe hántják morcos arcú ébredésnek.

Minden alszik: Gond mezőkön jajba fáradó fejek,
Több kenyéren, jobb ruhákon, boldogabb meleg lakáson,
Hol ma koldus padokon hajléktalan hever rakáson.
Kincses álmú deszkapárnán mélyen elmerengenek.

Minden alszik: A gyilkos tőre párologva megpihen.
Rab sírása börtönágyon álom kacagásba fordul,
Jő a vágyak börtönőre, kulcs a zárban megcsikordul,
És a szabadba lép a lélek, nem vigyázza senki sem.

Minden alszik: Emberüdvön tépelődő szent erények,
Harci kedvek, béke álmok, régi vágyak, új szerelmek,
Álom ágyak vánkosán a múltak új erőre kelnek.
Altatójuk égre hangolt fénycsiszolta csillagének.

Minden alszik: Én az élet viharait keményen állom.
Éjbe, ködbe, csillagokba, hegybe, völgybe, holdba nézek,
És a messze végtelenből rám mosolyog a holdigézet.
Érzem zsibbadó szememre szállva száll a végzet álom.

Minden alszik: Jaj, ha alszom, míg e földön emberélet nyugton alszik,
Én az új idők szószólója.
Mielőtt új ébredésre szólna bíbor ajkú óra,
Ki riasztja fel a várost, ha az éjjel ráviharzik?

Minden alszik: Érzem zsibbadó karomra láncot ver a fáradás.
Vissza innen, vasbilincses álmos arcú, bűnös árnyak.
Lent a mélyben alvó lelkek hajnali ébredésre várnak.
Hah, kirázza fel őket, ha jő az áradás?

Minden alszik: Érzem zsibbadt szívemben lassan lankadó erőmet,
Benn gyötör vén szívemben az ősi szent igézet.
Kint a mélyből lélek éhes, vért imádó szörnyű vészek
Részegülve, dalt kacagva padomra jőnek.

Minden alszik: Szende ajkon lágy mosollyal angyallal álmodó gyermek,
Ifjú lelkek, színes életálom kergetők,
Gond mezőkön jajba fáradt jobb jövőt szövő fejek,
És vész kisírta hangra újra útra kelnek ők.

Minden alszik: És az árnyak mélybe szállnak rém kiszőtte szárnyakon,
Jő a hajnal, új jövőt csírázni vágyó élet óra,
És én az újuló világnak hajnal álmú álmodója,
És az ÉN ISTENEM hírmondója!