TÁNCZOS KATALIN: SZENTESTE ISTENÉRT BÚSULOK  

2004. DECEMBER
VERS II. DÍJ

 

 

       
 

 

   
 

Bús homlokom, mint szárnyaszegett madárka
Gondterhesen béna kezembe hajtom.
Lelkem ma újból kínok ekéje járja,
És fájdalomföld borít föléje hantot.
Zokogok, mint rögbe botló, kicsi gyermek,
Felhőbe mártom könnyes két szemem,
Míg körülöttem virágok énekelnek:
Bennem a vágyak sötéten szárnyra kelnek,
És erényszikláimon letörve elvéreznek.
Küszködöm, és a fájdalmamat hordom szemérmesen:
Ne lássa harcom, ne hallja soha senki.
Mindhiába, rejtekben nem maradhat soha semmisem.
Ha rám tekintenek vonagló, sápadt ajkam,
Küszködése harci riadóját némán a szívem bezengi.
Óh, én tudom erényeink égboltozat igája,
Hogy nehezül le vállainkra néha.
Szegénység sóhajfakasztó gálya
A mi sorsunk. Mardossa álmainkat
Örömszipolyozó, szürkeszárnyú héja.
Mondom neked: ültem viharban szirten,
Vert a hullám, és zsongott a szívem, fejem,
A mélybe néztem le, mégis üdvözülten,
És álltam vihart, villámot, égzengést.
Benső erőm kísértetéjes tengeren
Ekkor így szól jótevőm: bár üvölt a kínok árja.
Kéz a kézben utamra jöjj velem:
És a szirtet bátran állja,
Míg hullámjáró Istennek arca.
A nagyvízen mosolyogva meg jelen.